4.

A gyűrű megtalálásáról

Miként a "Babó"-ban olvasható, Bilbóhoz egy napon beállított Szürke Gandalf, a nagy mágus, és vele jött tizenhárom törp is: nem mások, mint Tölgypajzsos Thorin, a királyi sarjadék, és tizenkét száműzött társa. Velük indult el Bilbó, maga sem értvén, miért is teszi, egy áprilisi reggelen, a megyei időszámítás 1341. évében, hogy messze keleten, a Suhatag-beli Erebor alatt felkutassák a királyok kincsét, a nagy törpkincset, amely valahol a Hegy lábánál volt elrejtve. Útjukat sikerrel megjárták, a kincset őrző sárkányt elpusztították. De jóllehet a végső győzelem előtt még az Öt Sereg Csatáját is megvívták, és Thorin elesett, továbbá sok híres tettet hajtottak végre, a későbbi történetírás mindezt talán fel sem jegyzi, vagy legfeljebb csak megemlíti a Harmadkor hosszú krónikáiban, ha nem következik be az a bizonyos "véletlen". A Ködhegység egyik magas hágóján ugyanis orkok törtek rá a Vadonföld felé tartó csapatra, így történt, hogy Bilbó elszakadt a többiektől, egy ideig a hegyek alatt húzódó mély ork-bányákban bolyongott, és ahogy a sötétben botorkált, egyszer csak a kezébe akadt egy gyűrű, amely ott hevert a tárna padlatán. Fogta, és zsebre vágta. Azt hitte, véletlen szerencse, semmi más.

A kivezető utat keresve Bilbó mind mélyebbre hatolt a hegyek szívébe - végül már nem lehetett tovább menni. A tárna fenekén egy hideg tó terült el, távol a fénytől: itt élt Gollam egy sziklaszigeten a víz közepén. Utálatos kis alak volt: nagy, lapátforma lábaival hajtotta kis csónakját, sápadt fényű szeme állandóan a sötétet fürkészte, hosszú ujjaival elkapta a vak halakat, és nyersen felfalta őket. Minden élőlényt megevett, még az orkokat is, ha sikerült elkapnia őket és küzdelem nélkül kitekernie a nyakukat. Volt egy titkos kincse, amelyhez réges-rég jutott hozzá, amikor még ő is a napvilágon élt: egy aranygyűrű, amely láthatatlanná tette a viselőjét. Ezt az egy dolgot szerette a világon, a "drágaságának" nevezte, és becéző szavakkal beszélt hozzá még akkor is, ha nem volt nála. Tudniillik rendszerint biztos helyen tartotta, a sziget egyik odújában, és csak akkor vette magához, ha vadászott, vagy orkokra leselkedett a bányákban.

Talán azonnal rátámadt volna Bilbóra, ha a találkozás pillanatában rajta van a gyűrű, de hát nem volt rajta, a hobbit pedig egy tünde-tőrt tartott a kezében: ezt szokta kardként használni. Gollam tehát időnyerés céljából találós-kérdés játékra hívta ki Bilbót: ha sikerül olyan találós kérdést feltennie, amit Bilbó nem tud megfejteni, akkor megöli és megeszi, ha viszont Bilbó győz, akkor teljesíti a kívánságát, és megmutatja neki a tárnákból kivezető utat.

Minthogy reménytelenül eltévedt a sötétben, és se előre, se hátra nem látott kiutat, Bilbó elfogadta a kihívást, ezek után sok találós kérdést tettek fel egymásnak. Végül is Bilbó nyerte meg a játszmát, inkább szerencsével (alkalmasint), mint ésszel, mikor ugyanis az utolsó kérdést kellett feltennie, és hiába törte a fejét, kezébe akadt a gyűrű, amit felszedett és elfelejtett. Így tehát felkiáltott:

"Mi van a zsebemben?" Gollam erre nem tudott megfelelni, pedig kikötötte, hogy háromszor találgathat.

Igaz, a szaktekintélyek véleménye itt eltér egymástól: vajon ez az utolsó kérdés a szigorúan vett játékszabályok értelmében "találós kérdésnek" tekinthető-e, vagy csak egyszerű "kérdésnek", de abban valamennyien megegyeznek, hogy Gollamot, miután elfogadta és megpróbált válaszolni rá, mindenképpen kötötte az ígérete. Bilbó pedig rögtön felszólította, hogy tartsa meg a szavát, eszébe jutott ugyanis, hogy a nyálkás teremtmény esetleg csalni próbál, bár az efféle ígéretek ősidők óta szent fogadalomnak számítottak, és csak a leggonoszabb lények merték megszegni őket. De miután oly hosszú idők óta élt egyedül a sötétben, Gollamnak a szíve is megfeketült, és árulás lakozott benne. Gyorsan meglépett hát, és visszatért a szigetére, amelyről Bilbó mit sem tudott, pedig a közelben terpeszkedett a sötét vízben. Gollam úgy gondolta, a szigeten van a gyűrűje. Most már éhes volt és dühös: ha magához veszi a "drágaságát", nem kell félnie semmilyen fegyvertől.

De a gyűrű nem volt a szigeten: eltűnt - elveszett. Gollam akkorát visított, hogy Bilbónak lúdbőrös lett a háta, noha még nem értette, mi is történt voltaképpen. De Gollam végre rájött a megfejtésre, habár túl későn. "Hogy mi van a zsebében?!" - üvöltötte. Szeméből zöld láng csapott ki, úgy rohant vissza, hogy megölje a hobbitot és visszaszerezze a "drágaságát". Bilbó az utolsó pillanatban ébredt rá a veszélyre, és vaktában futni kezdett az alagútban, lehetőleg minél messzebbre a víztől, ezúttal is a szerencséje mentette meg. Futás közben ugyanis belenyúlt a zsebébe, és a gyűrű szépen rácsúszott az ujjára. Így aztán Gollam nem látta meg, amikor odaért hozzá, hanem továbbrohant a kijárat felé, nehogy a "tolvaj" megszökhessen. Bilbó óvatosan követte: hallotta, ahogy káromkodva nyomul előre, és közben a "drágaságáról" motyog magában, ebből a motyogásból végül még Bilbó is kihámozta az igazságot, és a remény felderengett előtte a sötétben: éppen ő találta meg a varázsgyűrűt, amelynek segítségével talán sikerül megszabadulnia az orkoktól és Gollamtól.

Végül egy láthatatlan nyíláshoz érkeztek, amely a bányák alsó bejáratához vezetett a hegység keleti oldalán. Gollam itt szimatolva és fülelve lesbe állt, Bilbót pedig elfogta a kísértés, hogy lekaszabolja a kardjával. De a szánalom visszatartotta, és noha birtokában volt a gyűrű, mégsem akarta kihasználni a nyomorult lény hátrányos helyzetét, hogy ily módon végezzen vele. Végül is összeszedte minden bátorságát, átugrott Gollam fölött, és ész nélkül rohant tovább az alagútban, még sokáig hallotta üldözője gyűlölködő, kétségbeesett kiáltozását: "Tolvaj, tolvaj! Zsákos! Örök gyűlölet!"

Mármost érdekes dolog, de Bilbó először nem így számolt be társainak a történtekről. Azt mondta, Gollam egy ajándékot ígért neki, ha megnyeri a játszmát, mikor azonban visszament érte a szigetére, tapasztalnia kellett, hogy eltűnt a kincs: egy varázsgyűrű, amit ő is úgy kapott valamikor régen a születésnapjára. Bilbó sejtette, hogy ez az a gyűrű, amit ő talált, mivel pedig megnyerte a játékot, máris jogos tulajdonának tekintheti. De szorult helyzetében inkább nem szólt róla semmit, és ajándék helyett azt kérte Gollamtól, hogy mutassa meg a kivezető utat. Bilbó az emlékirataiban is így adja elő a dolgokat, és a beszámolóján, úgy látszik, még Elrond nagytanácsa után sem változtatott. Nyilván ugyanez a történet szerepelt az eredeti Piros Könyvben is, valamint számos másolatában és kivonatában. De sok másolat a valósághoz hű beszámolót is tartalmazza (a másik változat mellett), bizonyára Frodó vagy Csavardi Samu feljegyzései alapján, ők ugyanis tudták, mi az igazság, csak úgy látszik, semmit se akartak kihagyni abból, amit maga az öreg hobbit vetett papírra.

Gandalf azonban már első hallásra is kételkedett Bilbó elbeszélésében, és a gyűrűt illetően sose lankadt a kíváncsisága. Végül sikerült kiszednie Bilbóból az igazat, rengeteg faggatózás után, ami egy ideig némi feszültséget idézett elő baráti kapcsolatukban, de a mágusnak valamilyen okból rendkívül fontos volt az igazság. Azt is fontosnak és nyugtalanítónak érezte, noha Bilbó előtt hallgatott erről, hogy a derék hobbit nem közölte azonnal az igazat: máskor nem így szokott viselkedni. Az "ajándék" ötlete mégse volt puszta hobbit-kitalálás. Bilbó bevallotta, hogy Gollam motyogásából merítette, Gollam ugyanis valóban "születésnapi ajándéknak" mondta a gyűrűt, nem is egyszer. Gandalf ezt is furcsának és gyanúsnak találta, de ezzel kapcsolatban csak hosszú évek múltán jött rá az igazságra, amiként majd látni fogjuk elbeszélésünk folyamán.

Bilbó további kalandjaira itt nem érdemes sok szót vesztegetnünk. A gyűrű segítségével sikerült megszöknie a bejáratnál őrködő orkoktól, és csatlakozott társaihoz. A kincskereső úton még sokszor használta a gyűrűt, főleg barátainak érdekében, de ameddig csak lehetett, titokban tartotta. Miután hazatért, sose említette senkinek, Gandalf és Frodó kivételével, rajtuk kívül a Megyében senki se tudott a létezéséről, legalábbis Bilbó azt hitte. Az útjáról készült beszámolót is csak Frodónak mutatta meg.

Kardját, a Fullánkot, Bilbó kiakasztotta a kandalló fölé, csodálatos páncélingét pedig, amit a törpök ajándékozták neki a sárkánykincsből, kölcsönadta egy múzeumnak - épp a nagyüregi Mathom-háznak. De régi köpenyét és csuklyáját, amit az úton viselt, ott tartotta Zsáklakban egy fiókban, a gyűrű pedig, finom művű láncra erősítve, a zsebében maradt.

Bilbó ötvenkét éves korában, június 22-én tért haza a Zsáklakba (m. i. 1342), és ezután nemigen történtek nevezetesebb dolgok a Megyében, egészen addig, amíg Zsákos úr készülődni nem kezdett, hogy megünnepelje száztizenegyedik születésnapját (m. i. 1401). És ezzel el is érkeztünk történetünk kezdetéhez.