10. fejezet

Vándor

Frodó, Pippin és Samu visszament a nappalijukba. Sötét volt. Trufa, úgy látszik, elment közben, és a tűz leégett. De amikor felszították a parazsat, és rádobtak néhány nyaláb rőzsét, észrevették, hogy Vándor is velük jött. Ott ült mozdulatlanul egy széken az ajtó mellett!

- Jó estét! - mondta Pippin. - Ön kicsoda, és mit óhajt?

- Vándor a nevem - felelte az ismeretlen -, s a kedves barátja talán már elfelejtette, de azt ígérte, hogy elbeszélget velem egy kicsit.

- Uraságod pedig azt ígérte, hogy talán hasznát vehetem annak, amit közölni fog - mondta Frodó. - Mit akar mondani?

- Sok mindent - felelte Vándor. - De persze, nem ingyen.

- Hogyhogy? - kérdezte Frodó élesen.

- Nem kell megijedni! Egyszerű dolog: elmondom, amit tudok, és adok egy-két jó tanácsot... de aztán valami jutalmat is kérek.

- És mi lenne az, ha szabad kérdeznem? - kérdezte Frodó. Ha ez az ember meg akarja zsarolni, gondolta, kár hogy olyan kevés pénzt hozott magával. Hiába adna oda mindent, nem érné be vele, márpedig ő egy garast sem nélkülözhet.

- Ne féljen, nem kell megerőltetnie magát - felelte Vándor egy kissé elmosolyodva, mintha kitalálta volna Frodó gondolatait. - A kérésem csupán ennyi: hadd menjünk innen együtt tovább, amíg én jónak nem látom, hogy útjaink elváljanak.

- Nocsak! - fakadt ki Frodó, akit az ajánlat meglepett, de nemigen oszlatta el az aggodalmát. - Még ha szükségem volna is egy újabb útitársra, akkor sem mondhatnék igent, amíg jóval többet meg nem tudok uraságodról, meg arról, hogy mi járatban van.

- Ez a beszéd! - kiáltotta Vándor, és a lábát keresztbe vetve, kényelmesen hátradőlt. - Úgy látom, uraságod kezd észre térni, aminek őszintén örülök. Mostanáig nagyon is gondatlanul tetszett viselkedni. No jó: elmondom amit tudok, a jutalmat pedig uraságodra bízom. Lehet, hogy nagyon is szívesen fogadja, ha majd végighallgatott.

- Hát akkor halljuk! - mondta Frodó. - Kíváncsi vagyok rá, hogy mit tud.

- Sok mindent... sok csúnyaságot - felelte Vándor komoran. - Ami pedig a maguk dolgát illeti... - felállt, odament az ajtóhoz, gyorsan kinyitotta, és kinézett. Aztán halkan becsukta az ajtót, és visszaült a helyére. - Elég éles a hallásom - folytatta halkabban, - és ha eltűnni nem tudok is, jó sokat vadásztam már mindenféle vad és éber lényekre, és rendszerint sikerül elérnem, hogy ne lássanak meg, ha nem akarom. Szóval, ma este kint voltam az úton a Nagykerítés mögött, Brítől nyugatra, és egyszerre csak azt láttam, hogy négy hobbit közeledik a Buckák felől. Talán fölösleges elismételnem, hogy mi mindent mondtak az öreg Bombadil komának, de egy-két dolog felkeltette az érdeklődésemet. "Ne feledjétek -- mondta az egyik -, hogy a Zsákos nevet semmi szín alatt sem szabad megemlíteni. Ha feltétlenül be kell mutatkoznom, akkor, Alagi úr vagyok." Ezt annyira érdekesnek találtam, hogy utánuk eredtem, és egészen idáig kísértem őket. Amikor bejöttek a kapun, én is átmásztam rajta észrevétlenül. Lehet, hogy Zsákos úr tisztességes okokból akarja titokban tartani a nevét, de ha így van, akkor azt tanácsolnám neki és a barátainak is, hogy legyenek óvatosabbak.

- Nem látom be, hogy itt Bríben kit érdekelhetne a nevem - mondta Frodó haragosan -, és egyelőre azt sem tudom, hogy uraságodat miért érdekli. Lehet, hogy Vándor úr tisztességes okokból leselkedik és hallgatódzik, de ha így van, akkor azt tanácsolnám, hogy szolgáljon némi magyarázattal.

- Helyes a válasz! - Vándor elnevette magát. - De a magyarázat nagyon egyszerű: én éppen egy Zsákos Frodó nevű hobbitot kerestem. Szerettem volna minél hamarabb megtalálni. Hallottam, hogy elindult a Megyéből, és a birtokában van egy... hogy is mondjam csak... egy titok, amely nekem és a barátaimnak is nagyon fontos.

- Nem, ne értsen félre! - kiáltotta, mert Frodó hirtelen felállt, és Samu is talpra ugrott, méghozzá nagyon fenyegető arccal. - Én óvatosabb leszek azzal a titokkal, mint uraságod. Mert nagyon is óvatosnak kell lenni! - Előrehajolt, és a szemükbe nézett. - Minden árnyék gyanús! - tette hozzá halkan. - Fekete Lovasok jártak Bríben. Azt mondják, az egyik hétfőn jött a Zöld Úton, észak felől, egy másik pedig valamivel később, szintén a Zöld Úton, csak délről.

Nagy csend támadt. Végül Frodó szólalt meg:

- Sejthettem volna, már abból is, ahogy a kapuőr fogadott - mondta Pippinnek és Samunak. - És úgy látszik, mintha a fogadós is hallott volna valamit. Ugyan miért unszolt bennünket, hogy menjünk át a többiekhez? És mi vajon miért viselkedtünk olyan ostobán? Szép csöndben itt kellett volna maradnunk.

- Jobb lett volna - bólintott rá Vándor. - Én megakadályoztam volna, hogy átjöjjenek az ivóba, de nem állt módomban, mert a fogadós nem volt hajlandó ide beengedni, vagy átvenni az üzenetemet.

- Gondolja, hogy ő... - kezdte volna Frodó.

- Nem, semmi rosszat nem gondolok az öreg Papsajtról. Csak hát nem nagyon szereti a magamfajta rejtélyes csavargókat. - Frodó nagyot nézett. - Ugye, nem valami bizalomgerjesztő a külsőm? - mondta Vándor: az ajka mosolyra görbült, és a szeme furcsán megcsillant. De remélem, hamarosan sikerül jobban megismernünk egymást. Akkor majd talán uraságod is megmagyarázza, hogy voltaképpen mi történt a nóta végén. Mert az a kis csíny...

- Véletlen baleset volt! - szakította félbe Frodó.

- Igazán? - kérdezte Vándor. - Jó, legyen baleset. Ez a baleset elég veszélyessé tette uraságod helyzetét.

- Veszélyes volt az úgyis - felelte Frodó. - Tudtam, hogy ezek a lovasok a nyomomban vannak, de most, úgy látszik, elvesztették a nyomomat és odébbálltak.

- Arra ne számítson! - mondta Vándor élesen. - Vissza fognak jönni. Többen, mint ahányan voltak. Vannak egypáran. Éppen elegen, jól tudom. Ismerem ezeket a lovasokat. - Elhallgatott, s a szeme mintha kihűlt és megkeményedett volna. - És Bríben is van egy-két alak, akiben nem szabad megbízni - folytatta aztán. - Például Páfrány Pockó. Rossz híre van az egész Brí-vidéken, és nagyon különös népek járnak hozzá. Biztosan látták az ivóban: fekete képű, vigyorgó fickó. Nagyon bizalmasan sugdolódzott az egyik délről jött idegennel, aztán együtt osontak ki, mindjárt a "baleset" után. Ezek a déliek sokszor rosszban sántikálnak, Páfrány pedig bármit hajlandó lenne eladni bárkinek, sőt, mulatság kedvéért is megtenne bármi rosszat.

- Mit akar Páfrány eladni, és mi köze az én balesetemhez? - kérdezte Frodó, aki még mindig úgy tett, mint aki nem érti Vándor célzásait.

- Hogy mit akar eladni? Hát értesüléseket - felelte Vándor. - Vannak, akiket nagyon is érdekelne uraságod mutatványa. Ha megtudják, hogy mit művelt valaki az ivóban, már nem is kérdeznék az igazi nevét. És valószínűnek tartom, hogy még ma éjszaka meg fogják tudni. Mit mondjak még? A jutalmat, mint már említettem, uraságodra bízom: ha nem akarja, hogy továbbvezessem a társaságot, úgy is jó. De hadd mondjam el, hogy jól ismerek minden talpalatnyi helyet a Megye és a Ködhegység között, mert ezen a tájon barangolok már hosszú évek óta. Idősebb vagyok, mint amennyinek látszom. Meglehet, hogy hasznomat vennék. A nyílt úton úgysem mehetnek tovább, mert a lovasok éjjel-nappal őrizni fogják. Bríből talán még sikerül megszökniük, és el is juthatnak valameddig, amíg a nap fent jár az égen, de hogy messzire nem juthatnak, az biztos. A lovasok előbb-utóbb lecsapnak a vadonban, valami sötét helyen, ahol nincs segítség. A lovasok kezébe akarnak kerülni? Akkor nem tudják, milyen szörnyű ellenséggel van dolguk!

A hobbitok ránéztek, és meglepődve látták, hogy Vándornak eltorzul az arca, mintha valami nagy fájdalmat érezne, és a keze görcsösen markolja a szék karfáját. A szoba nagyon csendes lett, és mintha be is sötétedett volna. Vándor egy darabig csak bámult maga elé, mint aki réges-régi emlékek között kutat, vagy az éjszaka távoli neszeit hallgatja.

- Jól van, no! - kiáltotta végül, és kezével végigsimított a homlokán. - Én talán valamivel többet tudok ezekről az üldözőkről, mint a tisztelt hobbit-társaság! Uraságodék is félnek tőlük, de egyelőre még nem eléggé. Holnap már szökni kell, ha lehet. Vándor olyan ösvényeket ismer, ahol nemigen szokott járni senki. Elfogadják vezetőül?

Nyomasztó csend támadt. Frodó nem válaszolt, kétség és félelem viaskodott benne. Samu összevonta a szemöldökét, a gazdájára nézett, és végül is kifakadt:

- Már ne haragudj, Frodó uram, de én nemet mondanék! Ez a Vándor nevű illető azt mondja, vigyázzunk, legyünk óvatosak, hát ebben igaza van, csakhogy akkor éppen ővele kell kezdeni az óvatosságot. A vadonból került ide, márpedig én az ilyenekről még soha semmi jót nem hallottam. Hogy tud valamit, az biztos, még többet is, mint szeretném, de azért talán mégsem kellene hagyni, hogy elkalauzoljon minket valami sötét helyre, ahol nincs segítség, mint ő maga mondja.

Pippin zavartan fészkelődni kezdett. Vándor nem felelt Samunak, csak ráemelte éber szemét Frodóra. Frodó találkozott a pillantásával, és elfordult. - Nem - mondta lassan -, én nem így gondolom. Azt hiszem, uraságod külseje megtévesztő. Amikor megszólított, úgy beszélt, mint a Brí-beliek, de közben megváltozott a hangja. Hanem Samunak egy dologban mégis igaza van: uraságod óvatosságra int minket, és mégis bizalmat kíván? Minek ez az álöltözet? Kicsoda uraságod? Voltaképpen mit is tud erről a... szóval, erről az utamról, és hogyan szerzett róla tudomást?

- Örülök, hogy nemhiába prédikáltam az óvatosságról - mondta Vándor elmosolyodva, ha egy kissé keserűen is. - De más az óvatosság, és megint más a tétovázás. Higgye el, uram: segítség nélkül sose jut el Völgyzugolyba, úgyhogy nincs más hátra, meg kell bíznia bennem. Döntsön, kérem. Szívesen válaszolok egy-két kérdésére, ha azzal megkönnyítem a dolgát. Egyébként, ha eleve nem bízik bennem, miért hinné el, amit ezután mondani fogok? Mindegy, ha kíváncsi rá, akkor...

E pillanatban kopogtattak az ajtón. Papsajt úr jelent meg: gyertyákat hozott, mögötte pedig Noba, néhány kancsó forró vízzel. Vándor behúzódott az egyik sötét sarokba.

- Azért jöttem, hogy jó éjszakát kívánjak - mondta a fogadós, letéve a gyertyát az asztalra. - Hoba! Vidd a vizet a szobákba! - Belépett, és behúzta maga után az ajtót.

- Hát kérem szépen... - kezdte egy kissé zavartan, tétovázva. - Szíves elnézésüket kérem, ha valami bajt csináltam. De hát tetszik tudni, hogy van az: az ember összevissza kapkod, és nékem rengeteg a dolgom. De aztán a héten történt egy s más, ami, hogy úgy mondjam, megpiszkálta egy kicsit az emlékezőtehetségemet: remélem, még idejében. Szóval, engem arra kértek, tetszik tudni, hogy tartsam nyitva a szemem, ha megyei hobbitok vetődnének errefelé, és főleg egy Zsákos nevezetűt próbáljak megtalálni köztük.

- Mi közöm nekem ehhez? - kérdezte Frodó.

- Hohó, azt uraságod tudja a legjobban - felelte a fogadós sokatmondóan. - Ne féljen tőlem: nekem azt mondták, hogy ez a Zsákos nevezetű hobbit az Alagi nevet fogja viselni, és személyleírást is adtak róla, amely, szíves engedelmével, pontosan ráillik uraságodra.

- Igazán? Hát akkor halljuk! - szakította félbe Frodó, bár hamarosan maga is megbánta.

- "Pirospozsgás, jó húsban lévő kis fickó" - mondta ünnepélyesen Papsajt úr. Pippin kuncogni kezdett, de Samu mintha magára vette volna a sértést. - "Igaz, hogy ez a személyleírás nem sokat ér: majdnem minden hobbitra ráillik", így mondta az illető - folytatta Papsajt úr, Pippinre sandítva. - "De tudod, Ászok koma, ez, akiről szó van, elég magasra nőtt, és szőkébb a haja, mint a többinek, azonkívül van egy olyan kis árok az álla közepén: huncut fickó, mindig csillog a szeme." Ugye nem tetszik haragudni? Ő mondta így, nem én.

- Ő mondta? Ki az az ő? - kérdezte Frodó mohón.

- Hogy kicsoda? Hát Gandalf, kérem tisztelettel. Azt mondják reá, hogy mágus, de nekem jó barátom, akár az, akár nem. De hogy most mit fog szólni, ha megint találkozunk, igazán nem tudom: azon se csodálkoznék, ha megsavanyítaná a hordóban a sörömet, vagy kapubálványt csinálna belőlem, valami varázslattal. Tudniillik egy kicsit hirtelen haragú. De hát hiába, ami megtörtént, az megtörtént.

- Miért, mi történt tulajdonképpen? - kérdezte Frodó, türelmetlenül, mert már kezdte unni Papsajt úr tekergős gondolatmenetét.

- Hol is tartottam - bámult maga elé a fogadós, aztán elhallgatott és pattintott az ujjaival. - Na persze! az öreg Gandalf. Most három hónapja egyszerre csak besétál a szobámba, kopogtatás nélkül. "Ide hallgass, Ászok - azt mondja -, én holnap reggel útra kelek. Megtennél nekem egy szívességet?" "Boldogan", - mondom - "Sietős a dolgom - azt mondja -, úgyhogy én magam nem érek rá, de szeretnék eljuttatni egy üzenetet a Megyébe. Nincs itt valaki, akit elküldhetnél, s aki el is menne?" "Majd csak találok valakit - mondom -, talán már holnap, vagy legkésőbb holnapután." "Legyen inkább holnap", azt mondja, és ezzel átadott egy levelet.

- Itt van ni, pontosan megcímezve szabály szerint - folytatta Papsajt úr, miközben kihúzott a zsebéből egy levelet, s lassan és büszkén felolvasta a címzést (szeretett kérkedni azzal, hogy írástudó ember): - Zsákos Frodó úrnak, Zsáklak, Hobbitfalva, a Megyében.

- Gandalf levelet írt nekem! - kiáltotta Frodó.

- Ohó! - mondta Papsajt úr -, hát uraságodat mégiscsak Zsákosnak hívják?

- Úgy bizony - felelte Frodó -, de most már adja ide azt a levelet, és talán arról is tudna mondani valamit, hogy miért nem küldte el eddig. Gondolom, már az este is ezt szerette volna megmagyarázni, csak egy kicsit soká tartott, amíg végre kibökte.

Szegény Papsajt úr még jobban zavarba jött.

- Igaza van, uram - mondta -, nagyon kérem, tessék megbocsátani. Rettenetesen félek, mit szól majd Gandalf, ha valami bajt okoztam a mulasztásommal. De a levelet nem szántszándékkal tartottam vissza, bizony isten. Először is elraktam valahová, biztos helyre. Aztán másnap senkit sem találtam, aki hajlandó lett volna elmenni a Megyébe, sem a következő napon, itt a fogadóban pedig szükségem volt mindenkire, így hát a sok dolgom közepette, valahogy kiment a fejemből az egész. Nekem, kérem, annyi a munkám, hogy ki sem látszom belőle. De most nagyon szívesen megtennék mindent, hogy jóvátegyem a hibát, és ha segíthetek valamiben, csak tessék szólni: máris meglesz.

- Különben is segítenék - folytatta Papsajt úr -, függetlenül a levéltől, mert megígértem Gandalfnak. "Te Ászok - azt mondja -, lehet, hogy ez az én megyei barátom nemsokára betér ide hozzád, s talán nem is egyedül. Alagi néven fog bemutatkozni. Ezt jól jegyezd meg! De ne kérdezz tőle semmit. Az is lehet, hogy bajba kerül, ha nem vagyok vele, és ráférne egy kis segítség. Légy a szolgálatára: meg fogom hálálni", azt mondja. Hát most csakugyan itt van uraságod, és úgy látszik, a baj sincs nagyon messze.

- Mit akar ezzel mondani? - kérdezte Frodó.

- Ezek a Fekete Lovasok - mondta a fogadós, halkabbra fogva a hangját. - Egy Zsákos nevű illetőt keresnek, és hobbit legyek, ha nem gonosz a szándékuk. Hétfőn volt: minden kutya ugatott, minden liba gágogott. Esküszöm, borsózott a hátam. Aztán jött a Noba, hogy aszongya, két fekete ember van kint a kapuban, és egy Zsákos nevezetű hobbitot keresnek. Nobának égnek állt minden haja szála. Én rászóltam ezekre a fekete fickókra, hogy hordják el magukat, és becsaptam az orruk előtt az ajtót, de aztán hallom, hogy ugyanezt a kérdést mindenkinek feltették, egészen Arcsetig. No és az a Vándor nevezetű kósza, ő is kérdezősködött. Be akart ide jönni, hogy beszéljen uraságoddal, még mielőtt feltálalhattam volna a vacsorát.

- Be bizony! - mondta váratlanul Vándor, és előrelépett a világosságba. - És sok bajt elkerülhettünk volna, ha beengedsz, Ászok.

A fogadós összerezzent, mint akit szúnyog csípett meg. - Vándor! - kiáltotta. - Te mindig ott vagy, ahol nem kellene. Most mi a csudát akarsz?

- Az én engedélyemmel van itt - szólt közbe Frodó. - Azért jött, hogy felajánlja a segítségét.

- Jó, uraságod talán jobban tudja, hogy mit csinál - dünnyögte Papsajt úr, de azért továbbra is gyanakvó szemmel tekingetett Vándor felé. - Hanem én, ha uraságod helyében volnék, nem nagyon állnék szóba egy kószával.

- Hát akkor kivel? - förmedt rá Vándor. - Egy kövér fogadóssal, aki csak a saját nevét tudja megjegyezni, mert a vendégei azt rikkantgatják reggeltől estig? Ezek az urak nem maradhatnak örökké a Póniban, de nem is mehetnek haza. Hosszú út áll előttük. Hajlandó vagy velük menni, hogy megóvd őket a fekete emberektől?

- Én? Még hogy én elmenjek Bríből?! A világ minden kincséért sem - mondta Papsajt úr, és most már igazán megijedt. - De miért ne maradhatna itt nálunk egy ideig szép nyugodtan, Alagi úr? Mi az oka ennek a sok furcsa jövés-menésnek? Mit akarnak ezek a fekete emberek, és honnan jöttek ide: erre vagyok kíváncsi.

- Sajnos, nem szolgálhatok bővebb magyarázattal - felelte Frodó. - Fáradt vagyok, sok a gondom, és különben is, hosszú lenne a mese. De ha Papsajt uram segíteni akar rajtam, meg kell mondanom, hogy veszélynek teszi ki magát, amíg a házában vagyok. Tudniillik ezek a Fekete Lovasok... nem tudom biztosan, hogy honnan jönnek, de azt hiszem, illetve attól tartok...

- Mordorból jönnek - mondta halkan Vándor. - Érted, Papsajt: Mordorból, ha ugyan tudod, mit jelent ez a szó.

- Uram bocsá! - kiáltotta Papsajt úr, és elsápadt: látszott, hogy ismeri ezt a nevet. - Ennél rosszabb hírt nem is hallottunk itt Bríben, amióta az eszemet tudom.

- Rossz hír, az biztos - bólintott Frodó. - Még mindig hajlandó segíteni?

- De még mennyire - felelte Papsajt úr. - Most vagyok hajlandó csak igazán. Habár nemigen tudom, hogy a magamfajta ember hogyan szállhatna szembe ezzel a... ezzel a... - elakadt a szava.

- Ezzel a Sötét Árnnyal - mondta nyugodtan Vándor. - Sokat nem tehetsz, Papsajt, de most a kevés is sokat ér. Például szállást adhatsz ma éjszakára Alagi úrnak: tudomásul veszed, hogy igenis Alagi úr a neve, a Zsákos nevet pedig kivered a fejedből, amíg a vendég messze földön nem jár.

- Szívesen- felelte Papsajt úr. - De attól tartok, az én segítségem nélkül is rá fognak jönni, hogy itt van. Kár, hogy Zsákos úr ma este... hogy is mondjam csak... felhívta magára a figyelmet. Bilbó úr világgá menetelének a története már régen eljutott hozzánk. Még Nobának is szöget ütött abba a lomha fejébe, és vannak itt Bríben egypáran, akiknek fürgébb az észjárásuk, mint az övé.

- Nincs mit tenni: legfeljebb remélhetjük, hogy a lovasok nem jönnek vissza egyhamar - mondta Frodó.

- Én is őszintén remélem - helyeselt Papsajt úr. - De ha kísértetek volnának, akkor se juthatnának be egykönnyen a Póniba. Ne féljen uraságod, reggelig nem lesz semmi baj. Noba egy kukkot se fog szólni. Nincs az a fekete ember, aki átléphetné a küszöbömet, amíg én talpon vagyok. Mert virrasztani fogok egész éjszaka, a házam népével együtt, de uraságodék inkább csak aludjanak, ha tudnak.

- Akkor is, hajnalra feltétlenül ébresztőt kérünk - mondta Frodó. - El kell indulnunk, amilyen korán csak lehet. Úgyhogy fél hétre kérjük a reggelit, ha lehetséges.

- Meglesz! Azonnal intézkedem - mondta a fogadós. - Jó éjszakát, Zsákos úr... akarom mondani, Alagi úr! Jó éjszakát... teringettét! Hát Borbak úr hol van?

- Nem tudom - felelte Frodó, és hirtelen belenyilallt a félelem. Trufáról mindannyian megfeledkeztek, és már jó későre járt az idő. - Attól tartok, nincs a házban. Mintha olyasmit mondott volna, hogy ki akar menni levegőzni egy kicsit.

- Hát komolyan mondom, nem árt, ha az ember vigyáz uraságodékra! - csóválta a fejét Papsajt. - Sétálgatnak, mint egy vidám kiránduló társaság! Most megyek, gyorsan bereteszelem az ajtókat, de szólok, hogy Borbak urat engedjék be, ha megjön. Vagy talán még jobb lesz, ha elébe küldöm Nobát. Jó éjszakát mindannyiuknak! - Ezzel Papsajt úr végre kiment, de azért még odavetett Vándor felé egy gyanakvó pillantást, és megcsóválta a fejét. Hallották, amint lépteinek a zaja lassanként elhal a folyosón.

- No? - szólalt meg Vándor. - Mikor óhajtja kinyitni azt a levelet? - Frodó gondosan megvizsgálta a pecsétet, mielőtt feltörte volna. Semmi kétség: Gandalf pecsétje.

A levél pedig a következőket tartalmazta, a mágus határozott vonású, de azért szépen megformált betűivel:

A Pajkos Póniban, Bríben,

A Megyei Időszámítás 1418. évében,

Évközép Napján.

Kedves Frodó!

Rossz híreket kaptam. Azonnal el kell mennem innen. Te is hagyd el Zsáklakot minél előbb, és legkésőbb július végéig távozz a Megyéből. Mihelyt lehetséges, visszajövök, és ha meghallom, hogy útra keltél, utánad indulok. Ha érintenéd Brít, itt üzenetet hagyhatsz a számomra. A fogadós (Papsajt) megbízható ember. Lehet, hogy útközben találkozol egy barátommal: az emberek népéből való, szikár, magas, fekete hajú, sokan Vándornak hívják. Ő mindent tud az ügyünkről, és a segítségedre lesz. Igyekezz eljutni Völgyzugolyba. Remélem ott újra találkozhatunk. Ha nem sikerülne odaérnem, Elrondtól kapsz tanácsot.

Sietek. Üdvözöl Gandalf.

Ui. Azt, amire gondolok, a világért se használd! Éjszaka ne járd az Utat!

Ui. 2. Ha találkozol Vándorral, győződj meg róla, hogy valóban ő-e az. Mostanában sok különös ember járkál az utakon. Egyébként az igazi neve Aragorn.

Van, mi arany, bár nem fénylik,

van, ki vándor, s hazaér,

régi erő nem enyészik,

fagyot kibír mély gyökér.

Lángját a tűz visszakapja,

árnyékból a fény kiszáll,

összeforr a törött szablya,

s koronás lesz a király.

Ui. 3. Remélem, Papsajt hamar elküldi hozzád ezt a levelet. Derék ember, de az agya olyan, mint egy lomtár: éppen az nem akar előkerülni belőle, amire szükség van. Ha ezt is elfelejti, elevenen megnyúzom. Jó utat!

Frodó előbb maga olvasta el a levelet, aztán átadta Pippinnek és Samunak. - Bizony, ez a derék Papsajt jól megkavarta a dolgot! - mondta. - Megérdemelné, hogy elevenen megnyúzzák. Ha ezt idejében megkapom, most már valamennyien Völgyzugolyban volnánk. De vajon mi történhetett Gandalffal? Úgy ír, mint aki nagy veszélyeknek indul elébe.

- Egyebet se csinál évek óta - mondta Vándor. Frodó odafordult, és elgondolkozva ránézett: Gandalf második utóirata járt a fejében. - Miért nem szólt mindjárt, hogy Gandalf barátja? - kérdezte. - Sok időt megtakaríthattunk volna.

- Biztos? Ki hitt volna a szavamnak egészen mostanáig? - mondta Vándor. - Én semmit sem tudtam erről a levélről. Bizonyíték nélkül kellett volna meggyőznöm a tisztelt társaságot, hogy bízzék bennem, mert segíteni akarok. Egyébként magam sem akartam rögtön feltárni a kilétemet. Előbb jól meg akartam nézni a tisztelt társaságot, hogy biztos legyek a dolgomban. Előfordult már egypárszor, hogy az Ellenség tőrbe akart csalni. Aztán úgy döntöttem, hogy szívesen állok a társaság rendelkezésére: kérdezzenek, és én válaszolok. De bevallom - tette hozzá kesernyésen felnevetve -, egy kicsit azt reméltem, hogy keresztkérdések nélkül is sikerül elnyernem a bizalmukat. Akit folyton üldöznek, néha terhesnek érzi a bizalmatlanságot, és barátságra vágyik. De hát, gondolom, a külsőm ellenem szól.

- Mi tagadás... legalábbis első pillantásra - nevetett Pippin hirtelen megkönnyebbülve, miután elolvasta Gandalf levelét. - De mi a Megyében úgy szoktuk mondani: hiába csinos a külső, ha a belső csintalan, és azt hiszem, a mi külsőnk se lesz sokkal csinosabb, ha még egypár napig sövények aljában meg árkokban heverészünk.

- Attól, hogy valaki pár napig, vagy hétig, vagy akár évig is kóborol a vadonban, még nem lesz olyan, mint Vándor - felelte a furcsa külsejű idegen. - És ha nincs keményebb fából faragva, mint az, aki az előbb kinevetett, alighanem könnyen belepusztulna az ilyesmibe.

Pippin elszégyellte magát, de Samu nem akart megpuhulni, és még mindig gyanakvó szemmel nézett Vándorra: - Honnan tudjuk, hogy uraságod az a Vándor, akiről Gandalf beszélt? - kérdezte. - Amíg ez a levél elő nem került, uraságod meg sem említette Gandalf nevét. Hátha csak alakoskodik és kémkedik: így akar hozzánk csatlakozni. Hátha megölte az igazi Vándort, és belebújt a ruhájába. Erre mit tud mondani?

- Azt, hogy kemény legény vagy, Csavardi Samu - felelte Vándor -, de egyebet sajnos nemigen mondhatok. Ha megöltem volna az igazi Vándort, téged is megölhetnélek. Sőt, már eddig is megölhettelek volna, és nem tárgyalnék veled. Ha pedig a Gyűrűre fájna a fogam, igenis elvehetném tőletek, ebben a pillanatban!

Felállt, és alakja mintha hirtelen megnőtt volna. A szeme kigyúlt, ragyogva és parancsolóan. Félrelebbentette a köpenyét, és megmarkolta az oldalára csatolt kardot, melyet addig nem vehettek észre. Senki sem mert moccanni. Samu elképedve, tátott szájjal bámult rá.

- De szerencsére én vagyok az igazi Vándor - mondta az ismeretlen elmosolyodva, és most már kevésbé szigorúan nézett rájuk. - Arathorn fia vagyok, Aragorn a nevem, és ha életemmel vagy halálommal meg tudlak védeni benneteket, nem maradtok védelem nélkül.

Hosszú csend támadt. Végül is Frodó szólalt meg, egy kissé akadozva. - Én már a levél előtt is gondoltam, hogy a barátunk vagy - mondta -, azazhogy szerettelek volna a barátomnak tudni. Ma este többször is rám ijesztettél, de egyszer sem úgy, mint ahogy az Ellenség szolgái ijesztgetik az embert... nem ismerem őket, de el tudom képzelni. Azt hiszem, az Ellenség kémeinek... hogy is mondjam csak... szebb lenne az arcuk, de kellemetlenebb a szaguk.

- Értem - nevetett Vándor. - Nekem viszont csúf az arcom, de bizalomgerjesztő. Erről van szó? "Van, mi arany, bár nem fénylik, van, ki vándor, s hazaér."

- Hát rólad szól a vers? - kérdezte Frodó. - Nem egészen értettem, mit jelent. De honnan tudtad, hogy a vers benne van Gandalf levelében, ha nem is olvastad?

- Nem tudtam - felelte Vándor. - De Aragorn vagyok, és ez a vers az Aragorn névhez fűződik. - Kivonta a kardját: látták, hogy a penge csakugyan el van törve, egy-két arasszal a markolat alatt. - Nem sokat ér, igaz, Samu? - kérdezte Vándor. - De nincs messze az az idő, amikor újra összekovácsolják.

Samu nem szólt semmit.

- Nohát - folytatta Vándor -, ez az ügy el van intézve, Samu szíves engedelmével, Vándor a vezetőtök lesz: Holnap nehéz útra számíthatunk. Talán sikerül akadálytalanul kijutnunk Bríből, de hogy észrevétlenül, azt most már nemigen remélhetjük. Nem baj, mindent el fogok követni, hogy minél előbb nyomunkat veszítsék. Ismerek egy-két ösvényt az országúton kívül, amely kivezet Bríből. Ha sikerült leráznunk az üldözőinket, megpróbálok eljutni a Széltetőre.

- Széltető? - kérdezte Samu. - Hát az meg micsoda?

- Egy domb, valamivel északra az Úttól, körülbelül fele úton Brí és Völgyzugoly között. Messzire el lehet látni róla mindenfelé: ott majd jól körülnézhetünk. Gandalf is biztosan oda igyekszik, ha rátalál a nyomunkra. A Széltető után már nehezebb lesz az utazás, választhatunk a különféle veszélyek közül.

- Mikor láttad utoljára Gandalfot? - kérdezte Frodó. - Tudod, hogy merre jár és mit csinál?

Vándor komoly szemmel nézett rá vissza. - Nem tudom - mondta. - Tavasszal együtt jöttem vele ide nyugatra. Az elmúlt években sokszor én őrködtem helyette a Megye határain, amikor neki másfelé volt dolga. Gandalf nem szokta őrizetlen hagyni a határokat: Legutóbb május elején találkoztunk a Sarn-gázlónál, a Borbuggyan partján. Elmondta, hogy mindenben megállapodott veletek, s hogy ti szeptember utolsó hetében elindultok Völgyzugoly felé. Mivel úgy tudtam, hogy mellettetek van, elbúcsúztam tőle, és mentem a magam dolga után. Most már sajnálom, mert nyilvánvaló, hogy valami hírt kapott, én pedig nem voltam kéznél, hogy a segítségére legyek.

- Amióta csak ismerem, most először aggódom érte - folytatta Vándor. - Úgy volt, hogy üzenni fog, ha személyesen nem tud eljönni. Amikor jó néhány nappal azelőtt visszatértem, meghallottam a rossz hírt. Széltében-hosszában mindenki azt beszélte, hogy Gandalf eltűnt, és a lovasok fel-felbukkannak. Én mindezt Gildor tündéitől hallottam, később elmondták, hogy ti is útra keltetek, de hogy túljutottatok-e Bakföldön, azt már nem tudta senki. Nyugtalanul lestem a Keleti Utat.

- Gondolod, hogy a Fekete Lovasoknak van valami közük ehhez... mármint Gandalf eltűnéséhez? - kérdezte Frodó.

- Úgy gondolom, hogy semmi sem téríthette volna le az útjáról, csak maga az Ellenség - felelte Vándor. - De azért ne veszítsétek el a reményt! Gandalf hatalmasabb, mint ahogy ti a Megyében képzelitek... hiszen többnyire csak a tréfáit és a játékait látjátok. Most azonban élete legnagyobb feladatára vállalkozott.

Pippin ásított egyet.

- Ne haragudjatok - mondta -, de halálosan fáradt vagyok. Veszély ide, veszély oda, le kell feküdnöm, különben itt alszom el, együltömben. De hol lehet az a bolondos Trufa? Még csak az hiányzik, hogy kénytelenek legyünk utánamenni a sötétbe, keresgélni.

Ebben a pillanatban ajtócsapódást hallottak, aztán lábdobogás hallatszott a folyosóról, futva közeledett valaki. Kisvártatva berontott Trufa, és Noba is vele együtt. Trufa gyorsan becsukta az ajtót, és háttal nekidőlt. Alig jutott lélegzethez. Egy pillanatig riadtan nézték valamennyien, végre sikerült megszólalnia:

- Láttam őket, Frodó! Láttam őket! Fekete Lovasok!

- Fekete Lovasok! - kiáltotta Frodó. - Hol?

- Itt. A faluban. Egy óra hosszat idebent üldögéltem. Aztán, minthogy nem jöttetek vissza, kimentem sétálni egyet. Amikor visszaértem, megálltam odakint a lámpás alatt, és felnéztem a csillagokra. Egyszerre csak megborzongtam, és éreztem, hogy valami szörnyű dolog lopakodik felém: az út túlsó oldalán, ahová már nem ért el a lámpa fénye, egy sötétebb árny mozgott az árnyékok között. Aztán hangtalanul beleolvadt a feketeségbe. Lovat nem láttam.

- És merre ment? - kérdezte hirtelen Vándor, éles hangon.

Trufa összerezzent: csak most vette észre az idegent. - Folytasd! - mondta Frodó. - Ő Gandalf barátja. Majd később megmagyarázom.

- Úgy látszott, mintha kelet felé menne az úton - folytatta Trufa. - Megpróbáltam követni. Persze szinte rögtön eltűnt, de én utánamentem, egészen az utolsó házig, ami az út szélén áll.

Vándor csodálkozva nézett Trufára. - Bátor vagy - mondta -, de azért mégiscsak butaság volt.

- Nem is tudom - felelte Trufa. - Azt hiszem, nem vagyok se bátor, se buta. Alig bírtam visszatartani magam. Mintha húzott volna valami. Szóval, utánamentem, és egyszerre csak hangokat hallottam a sövény mellől. Az egyik motyogott, a másik meg suttogott vagy sziszegett. Egy szót se hallottam abból, amit mondtak. Közelebb már nem lopakodtam, mert elfogott a reszketés. Aztán megrémültem, visszafordultam és éppen neki akartam iramodni, hogy hazafussak, amikor valami odajött a hátam mögé, és... és akkor hanyatt vágódtam.

- Én találtam meg, uram - szólt közbe Noba. - Papsajt úr kiküldött az útra egy lámpással. Elmentem a Nyugati Kapuhoz, aztán vissza a Déli Kapu felé. Nem messzire Páfrány Pockó házától mintha láttam volna valamit az úton. Nem mertem volna megesküdni rá, de úgy festett a dolog, mintha két ember lehajolna valami fölé, hogy felemelje. Kiáltottam egyet, de amikor odaértem, semmi se maradt belőlük, csak Borbak úr feküdt ott az útszélen. Mint aki alszik. "Azt hittem, belezuhantam valami mély vízbe": ezt mondta, amikor megráztam. Nagyon furcsán viselkedett, és mihelyt sikerült fölébresztenem, máris talpra ugrott, és úgy futott ide vissza, mint a nyúl.

- Ez bizony igaz - bólintott Trufa -, habár nem is tudom, hogy miket mondtam. Valami csúnyát álmodtam, de már nem emlékszem rá. Teljesen kifordultam önmagamból. Nem tudom, mi ütött belém.

- Én tudom - mondta Vándor. - A Fekete Lehelet. A Lovasok bizonyára odakint hagyták a lovaikat, és a Déli Kapun jöttek át titokban. Most már biztos, hogy mindent tudnak, hiszen benéztek Páfrány Pockóhoz, valószínű, hogy az a délvidéki ember is kém volt. Valami még történni fog az éjszaka, mielőtt útra kelnénk Bríből.

- Mi fog történni? - kérdezte Trufa. - Talán megtámadják a fogadót?

- Nem, azt nem hiszem - felelte Vándor. - Még nincsenek itt mindannyian. És különben is, nem így szokták. Ők a sötétben és a kietlenségben a legerősebbek, olyan házat, amelyben lámpák égnek, és sok az ember, nem támadnak meg nyíltan - csak ha már nincs más megoldás, vagyis addig semmi esetre sem, amíg előttünk még ott van a sok mérföldes eriadori út. De a hatalmukat mások rettegésének köszönhetik, és Bríben máris vannak egypáran, akiket a markukban tartanak. Majd ezeket a nyomorultakat fogják be a piszkos munkára: Páfrányt, egyet-kettőt az idegenek közül és talán a kapuőrzőt is. Hétfőn megálltak beszélgetni Bénivel a Nyugati Kapunál. Figyeltem őket. Béni falfehér volt és reszketett, amikor végre megszabadult tőlük.

- Úgy látszik, mindenütt ellenségeink vannak - mondta Frodó. - Mit tegyünk hát?

- Maradjatok itt, és ne menjetek a szobáitokba! Biztos kitudták, hogy melyik a tietek. A hobbit-szobáknak északra nyílik az ablaka, és közel van a földhöz. Mindannyian itt maradunk, és eltorlaszoljuk ezt az ablakot meg az ajtót. De előbb Noba meg én idehozzuk a poggyászotokat.

Mialatt Vándor oda volt, Frodó röviden beszámolt Trufának mindarról, ami a vacsora óta történt. Trufa még Gandalf levelét olvasta eltűnődve, amikor Vándor és Noba visszajött.

- Na kérem - mondta Noba -, tetszik tudni, mit csináltam? Felpúpoztam a vendég urak ágyneműjét, és egy hosszú párnát raktam mindegyik ágynak a közepébe. Uraságodnak pedig még a fejét is szépen megmintáztam egy barna gyapjú ágytakaróból, tisztelt Zsák... akarom mondani, Alagi úr - igazította ki magát vigyorogva.

Pippin elnevette magát.

- Biztos nagyon élethű utánzat! - mondta. - De mi lesz, ha rájönnek a turpisságra?

- Majd meglátjuk - felelte Vándor. - Reméljük, hogy reggelig azért tartani tudjuk az erődöt.

- Jó éjszakát mindannyiuknak - mondta Noba, és eltávozott, hogy kivegye részét az éjszakai kapuőrzésből. Zsákjaikat, felszerelésüket szépen feltornyozták a padlón. Egy alacsony széket odatoltak az ajtóhoz, és becsukták az ablakot. Amikor kikukkantott rajta, Frodó látta, hogy az éjszaka még mindig felhőtlen. A Sarló fényesen himbálózott a Brí-domb gerince fölött. Aztán Frodó becsukta az ablakot, elreteszelte a tömör spalettákat, és összehúzta a függönyt. Vándor megrakta a tüzet, és elfújta az összes gyertyákat.

A hobbitok végigheveredtek pokrócaikon, lábbal a kandalló felé, de Vándor az ajtónak támasztott székre telepedett le. Beszélgettek egy ideig, mert Trufa még sok mindenre kíváncsi volt.

- Átugrik a hold felett! - kuncogta Trufa, miközben becsavarta magát a pokrócába: - Elég nevetségesen viselkedtél, Frodó! De azért sajnálom, hogy nem láthattalak. Gondolom, a derék Brí-beliek még száz év múlva is erről fognak beszélni.

- Reméljük - mondta Vándor. Aztán mindannyian elhallgattak, és a hobbitok egymás után álomba merültek.